Nem tudok nélküled élni!

Már lassan 1 éve annak, Edward elhagyott.
Ő azt mondta, hamar elfelejtem majd. De tévedett!

Most is itt ülök a rétünkön és rá gondolok.
Lelki szemeim előtt újra megjelentek a 18. születésnapom eseményei. Aztán váltott a kép és most azt láttam, amit szerettem volna ha örökre csak egy rossz álom marad. Ez pedig nem más mint mikor Edward azt mondta, nem vagyok elég jó neki.

Mire visszatértem a gondolataimból, felnéztem az égre és a könnyeim maguktól elkezdtek folyni. Alkonyat volt. Eszembe jutott mikor elmondta, ez a legbiztonságosabb napszak számukra. Számomra ez csak annyit jelentett már, megint egy napnak van vége mikor nem látom Őt.
Minden nap mikor haza értem azt vártam, ott fog várni rám a szobámban, visszahozza a szívem és a milliónyi darabkát újra egy egésszé forrasztja össze. De eddig mindig csalódnom kellett.

Nem sokkal később haza indultam, nem akartam hogy Charlie még jobban aggódjon értem. Így felkeltem és elindultam.

Több mint fél óra alatt értem haza, de ez nálam nem is csoda. Mikor megérkeztem, felmentem átöltözni, és lementem a konyhába. Úgy gondoltam ideje lenne vacsorát főzni Charlie-nak. De még mielőtt elkezdhettem volna, valami arra késztetett, nézzek ki az ablakon.
Mikor odaléptem, alig hittem a szememnek, ugyanis ott állt Ő!
Engem nézett meggyötört arccal.
-Edward?- Mondtam ki 1 év után először hangosan a nevét, de így is csak egy suttogásra futotta. Teljesen ledöbbentem, őt tényleg itt van! Minden nap reménykedtem ugyan, hogy majd egyszer újra fogom látni hacsak egy pillanatra is de tényleg látni fogom, de tudtam ez soha sem fog bekövetkezni. Most pedig itt áll előttem és engem néz. Észre se vettem, de a könnyeim ma már másodszorra önkéntelenül is folyni kezdtek.
Már nem bírtam tovább, kirohantam hozzá és a nyakába ugrottam. Neki sem kellett több szorosan magához ölelt.
-Sajnálom!- Hallottam meg azt a hangot amiért bármit megtennék, de most a gyönyörű bársonyos hang eltorzult a mérhetetlen sok fájdalomtól.- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom…
-Sss! Edward…- hirtelen észbe kaptam, nem mondtam semmit és elhúzódtam tőle. Olyan szomorúan nézett rám, már nem sok kellett volna hogy odamenjek hozzá és újra átöleljem. De nem tehetem, hisz azt mondta nem szeret.
-Miért jöttél vissza?- Kérdeztem és közben igyekeztem nem sírni.
-Mert nem tudok nélküled „élni”!
-De hisz azt mondtad, nem szeretsz és nem vagyok elég jó neked.- Mondtam értetlenkedve.
-Hazudtam neked akkor! Hazudtam mikor azt mondtam már nem szeretlek és nem akarlak! Minden hazugság volt! Azt akartam felejts el és legyen egy normális életed, legyen egy szerető családod. Amikor Jasper rád támadott, rájöttem, én magam mekkora veszélyt jelentek számodra és nem csak én, de a családom is! Úgy gondoltam úgy meg védhetlek, ha elmegyünk. A többieknek nem engedtem meg, hogy el köszönjenek, és vissza jöjjenek hozzád. De én önző módra nem bírtam tovább nélküled és visszajöttem. Nagyon szeretlek Bella és nem tudok nélküled élni!- Mondta miközben még elgyötörtebb lett az arca, amit már nem bírtam tovább nézni és odaléptem hozzá.
-Edward én szeretlek!- Erre a mondatomra felemelte a fejét, így láthattam mekkora örömöt szereztem neki ezzel a három szóval.
Csak egy percet állhattunk egymással szemben mikor éreztem a kezét a derekam köré fonódni. Magához húzott és felemelte a fejem, így beletudtam nézni azokba a csodálatos aranybarna szemekbe. Aztán az arca elkezdett közeledni az enyém felé.
Már alig bírtam kivárni, mikor érezhetem újra ajkát az enyémen, de végül egymásra találtak. Először csak gyöngéd, aztán egyre szenvedélyesebb lett a csók. Közben én amennyire csak tudtam hozzá préselődtem és ujjaim a haját szántották végig, míg ő szorosan ölelt magához, mintha soha sem akarna elengedni. Aminek örülnék is.
A csókot végül miattam kellett megszakítani. De nem akartam távol lenni tőle soha többet ezért kezeim a nyaka köré fontam és úgy néztem a szemeibe.
-Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett, hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett. Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek, reád bízom magam, mert nagyon szeretlek!- Mondta Edward és én újra elkezdtem sírni, annyira boldog voltam.
- Megfogom kezedet, s megígérem Neked, hogy az élet rögös útján végig elkísérlek. Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek, amíg szívem dobogni fog, és ha már nem, én akkor is szeretni foglak!- Mondtam, mire újra megcsókolt.
Mire végre el tudtunk szakadni egymástól, azt az egy mondatot mondta nekem amit annyira szerettem volna hallani.
-Szeretlek, örökké!
-Szeretlek!