A démon könnye, a főnix újjászületése.

Úgy döntöttem, hogy ma megint elmegyek megkeresni a rétünket.
Amióta elhagyott, szinte mindennap elmegyek az erdőbe, hátha megtalálom. De eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt.
Mivel már délután 3 óra, Charlie sincs itthon, ezért írtam neki gyorsan egy levelet hogy elmentem egy kicsit sétálni, és hogy ne aggódjon értem. Mert ezt tesz már nagyon régóta, mert inkább hasonlítok egy élőhalottra mintsem egy emberre.
Felrohantam a szobámba átöltözni, aztán vissza le.
Beszálltam a kocsimba, beindítottam a motort, ami hangosan jelezte, hogy életre kelt.
Megkerestem azt a turista ösvényt, ahonnan már napok óta próbálom megtalálni, a rétünket. Leparkoltam, kiszálltam, és elindultam egy nagy levegővétel után. Lassan haladtam csak előre, mert a fák gyökerei megakadályoztak. Szerencsére nem estem el.
1 órát bolyongtam az erdőben, amikor megpillantottam, azt, amit kerestem már 3 hónapja.
Megszaporáztam a lépteim, hogy hamarabb érjek oda, de a szerencse forgandó, így elestem, a kezemből és a térdemből pedig szivárogni kezdett az éltető nedű.
-Remek! Ilyenkor jó hogy egy vámpír sincs most a közelembe.- Mondtam magamnak.
-Igazán? Ezt nem kéne elkiabálnod!- Mondta egy nagyon is ismerős hang.
Hátrafordultam és akkor szembetaláltam magam egy karmazsin vörös szempárral és ugyancsak vörös hajkoronával. Azonnal felismertem ki ő, hisz ki ne felejtené el azt a személyt, aki meg akarja ölni. Én sem felejtettem el, de azt hittem már feladta, nem akar végezni velem és elment innen Forks-ból. De tévedtem, mert itt van, a halálom napjával együtt. Ellene nincs esélyem!
-Victoria.- Leheltem.
-Látom, felismersz! Na de Bellácska hol van a te kis drága Edward-od?- Kérdezte, a név hallatán a mellkasomban lévő űr még nagyobb lett, és a fájdalomtól ordítani szerettem volna.
-El…elment!- Motyogtam, mire ő felnevetett. Hiába gonosz, a nevetése gyönyörű, bár vegyült bele egy kis gúny is.
-Itt hagyott egyedül, védtelenül?- Kérdezte és hallottam a hangján, hogy örül.
-Igen. Azt…azt mondta, nem… nem vagyok elég jó…neki!- Dadogtam össze vissza.
-Végre észhez tért! Hisz kinek is kéne egy szánalmas kis emberi lény?!- Kérdezte nevetve.
Nem mondtam semmit, csak elgondolkodtam azon, amit mondott. És igazat kell neki adnom, hisz én csak egy jelentéktelen ember vagyok, a vámpírok pedig félistenek. Minek is kellenék én Edward-nak! Az ő felülmúlhatatlan gyönyörűsége mellé nem én vagyok a megfelelő személy, hisz még csak szép sem vagyok és ráadásul esetlen is!
-Na de, Bella. Nem bájcsevegni jöttem, hanem megölni téged! És így nagyon könnyű lesz, hogy nincs itt Edward, szóval játszadozzunk egy kicsikét!- Mondta, azzal elém lépett, és megfogta a nyakam. Éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és hogy repülök. Majd éles fájdalmat a hátamban és fejemben.
Feltápászkodtam a földről, és megnéztem, minek vágódtam neki. Jól gondoltam. Egy hatalmas fa mellett feküdtem. Aztán megint éreztem, hogy eltűnik alólam a föld, és repülök, de most nem estem neki semminek, mert Victoria elkapott és belepasszírozott a talajba.
Nem láttam semmit csak homályos foltokat, a fejem lüktetett, és majd széthasadt a fájdalomtól, a végtagjaimat nem éreztem, és amit igen, azt is csak tompán, mert zsibbadt. Éreztem, ahogy a vér végig csordogál a fejemen, és lecsöppen a földre, aztán még egy csepp és még egy, majd megéreztem a szagát is, amitől felfordult a gyomrom.
Tompán érzékeltem hogy a nyakamhoz hajol, a fogai már karcolták a bőröm, de valaki leszedte rólam.
Hallottam hangokat, amiről arra következtettem, hogy harcolnak, majd csend következett, és éreztem a levegőben a füst szagát. Ezek szerint valamelyikük meghalt. És én reménykedek benne, hogy Victoria.
-Bella, hallasz engem, Bella!?- Kérdezte egy szenvedő, meggyötört hang mellőlem, amit bárhol felismernék.
-Ed…Edward?- Kérdeztem, bár a suttogás is hangosabb attól, ahogy én beszéltem most hozzá!
-Igen itt vagyok, de most azonnal elviszlek Carlisle-hoz!- Mondta, és éreztem hideg kezeit, ahogy próbál felemelni a földről.
-Ne! Ez…ez, itt…a…vég! Szer…szeretlek!- Motyogtam.
-Ne beszélj butaságokat! Nem fogsz meghalni! Nem hagyom, hogy meghalj! Szeretlek Bella, és nem hagyhatsz itt!
-Azt…azt, mondtad…hogy…nem…nem kellek…neked!- Értetlenkedtem.
-Hazudtam! Amit akkor ott az erdőben mondtam mind hazugság volt, hogy elengedj! Azt akartam, hogy boldog légy, és legyen egy normális családod! Azt hittem tudok majd nélküled élni, és hogy majd biztonságban leszel, ha én elmegyek! De tévedtem, azzal hogy elhagytalak az egész családomat tönkre tettem, és téged is! Legfőképp magamat! Kérlek Bella, én szeretlek!
-Én…én…is szeretlek! De…nekem…itt lejárt…az időm!- Mondtam, és igazam volt, mert a sötétség kezdett ellepni.
-NEM!- Ordította.- Nem hagyhatsz itt!
Éreztem márvány ajkait arcomon. Hideg, bódító leheletét, ahogy lágy csókot nyom arcomra.
-Akkor átváltoztatlak! Megteszem, csak ne hagyj itt!- Mondta, én pedig nem ellenkeztem, hisz én is olyan akarok lenni, mint ő!
Ajkai lentebb csúsztak nyakamra. Majd éreztem, ahogy fogai felhasítják bőrömet, és inni kezdi a vérem. Lassan kezdett elnyelni a sötétség, de még éreztem, hogy valami hideg végig folyik az arcomon.
Tudtam hogy az én hűn szeretett démonom könnye volt az. Az én démonomé, akiért még a halált is képes lennék megjárni, annyira szeretem!
Lassan már teljesen átadtam magam az öntudatlanságnak, és a fájdalomnak. De a fájdalommal nem törődtem, mert tudtam, és még mindig tudom, mint a főnix én is újjászületek poraimból, és boldogan élhetem szerelmemmel és családjával az örökké valóságot.

Nem tudok nélküled élni!

Már lassan 1 éve annak, Edward elhagyott.
Ő azt mondta, hamar elfelejtem majd. De tévedett!

Most is itt ülök a rétünkön és rá gondolok.
Lelki szemeim előtt újra megjelentek a 18. születésnapom eseményei. Aztán váltott a kép és most azt láttam, amit szerettem volna ha örökre csak egy rossz álom marad. Ez pedig nem más mint mikor Edward azt mondta, nem vagyok elég jó neki.

Mire visszatértem a gondolataimból, felnéztem az égre és a könnyeim maguktól elkezdtek folyni. Alkonyat volt. Eszembe jutott mikor elmondta, ez a legbiztonságosabb napszak számukra. Számomra ez csak annyit jelentett már, megint egy napnak van vége mikor nem látom Őt.
Minden nap mikor haza értem azt vártam, ott fog várni rám a szobámban, visszahozza a szívem és a milliónyi darabkát újra egy egésszé forrasztja össze. De eddig mindig csalódnom kellett.

Nem sokkal később haza indultam, nem akartam hogy Charlie még jobban aggódjon értem. Így felkeltem és elindultam.

Több mint fél óra alatt értem haza, de ez nálam nem is csoda. Mikor megérkeztem, felmentem átöltözni, és lementem a konyhába. Úgy gondoltam ideje lenne vacsorát főzni Charlie-nak. De még mielőtt elkezdhettem volna, valami arra késztetett, nézzek ki az ablakon.
Mikor odaléptem, alig hittem a szememnek, ugyanis ott állt Ő!
Engem nézett meggyötört arccal.
-Edward?- Mondtam ki 1 év után először hangosan a nevét, de így is csak egy suttogásra futotta. Teljesen ledöbbentem, őt tényleg itt van! Minden nap reménykedtem ugyan, hogy majd egyszer újra fogom látni hacsak egy pillanatra is de tényleg látni fogom, de tudtam ez soha sem fog bekövetkezni. Most pedig itt áll előttem és engem néz. Észre se vettem, de a könnyeim ma már másodszorra önkéntelenül is folyni kezdtek.
Már nem bírtam tovább, kirohantam hozzá és a nyakába ugrottam. Neki sem kellett több szorosan magához ölelt.
-Sajnálom!- Hallottam meg azt a hangot amiért bármit megtennék, de most a gyönyörű bársonyos hang eltorzult a mérhetetlen sok fájdalomtól.- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom…
-Sss! Edward…- hirtelen észbe kaptam, nem mondtam semmit és elhúzódtam tőle. Olyan szomorúan nézett rám, már nem sok kellett volna hogy odamenjek hozzá és újra átöleljem. De nem tehetem, hisz azt mondta nem szeret.
-Miért jöttél vissza?- Kérdeztem és közben igyekeztem nem sírni.
-Mert nem tudok nélküled „élni”!
-De hisz azt mondtad, nem szeretsz és nem vagyok elég jó neked.- Mondtam értetlenkedve.
-Hazudtam neked akkor! Hazudtam mikor azt mondtam már nem szeretlek és nem akarlak! Minden hazugság volt! Azt akartam felejts el és legyen egy normális életed, legyen egy szerető családod. Amikor Jasper rád támadott, rájöttem, én magam mekkora veszélyt jelentek számodra és nem csak én, de a családom is! Úgy gondoltam úgy meg védhetlek, ha elmegyünk. A többieknek nem engedtem meg, hogy el köszönjenek, és vissza jöjjenek hozzád. De én önző módra nem bírtam tovább nélküled és visszajöttem. Nagyon szeretlek Bella és nem tudok nélküled élni!- Mondta miközben még elgyötörtebb lett az arca, amit már nem bírtam tovább nézni és odaléptem hozzá.
-Edward én szeretlek!- Erre a mondatomra felemelte a fejét, így láthattam mekkora örömöt szereztem neki ezzel a három szóval.
Csak egy percet állhattunk egymással szemben mikor éreztem a kezét a derekam köré fonódni. Magához húzott és felemelte a fejem, így beletudtam nézni azokba a csodálatos aranybarna szemekbe. Aztán az arca elkezdett közeledni az enyém felé.
Már alig bírtam kivárni, mikor érezhetem újra ajkát az enyémen, de végül egymásra találtak. Először csak gyöngéd, aztán egyre szenvedélyesebb lett a csók. Közben én amennyire csak tudtam hozzá préselődtem és ujjaim a haját szántották végig, míg ő szorosan ölelt magához, mintha soha sem akarna elengedni. Aminek örülnék is.
A csókot végül miattam kellett megszakítani. De nem akartam távol lenni tőle soha többet ezért kezeim a nyaka köré fontam és úgy néztem a szemeibe.
-Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett, hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett. Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek, reád bízom magam, mert nagyon szeretlek!- Mondta Edward és én újra elkezdtem sírni, annyira boldog voltam.
- Megfogom kezedet, s megígérem Neked, hogy az élet rögös útján végig elkísérlek. Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek, amíg szívem dobogni fog, és ha már nem, én akkor is szeretni foglak!- Mondtam, mire újra megcsókolt.
Mire végre el tudtunk szakadni egymástól, azt az egy mondatot mondta nekem amit annyira szerettem volna hallani.
-Szeretlek, örökké!
-Szeretlek!