A démon könnye, a főnix újjászületése.

Úgy döntöttem, hogy ma megint elmegyek megkeresni a rétünket.
Amióta elhagyott, szinte mindennap elmegyek az erdőbe, hátha megtalálom. De eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt.
Mivel már délután 3 óra, Charlie sincs itthon, ezért írtam neki gyorsan egy levelet hogy elmentem egy kicsit sétálni, és hogy ne aggódjon értem. Mert ezt tesz már nagyon régóta, mert inkább hasonlítok egy élőhalottra mintsem egy emberre.
Felrohantam a szobámba átöltözni, aztán vissza le.
Beszálltam a kocsimba, beindítottam a motort, ami hangosan jelezte, hogy életre kelt.
Megkerestem azt a turista ösvényt, ahonnan már napok óta próbálom megtalálni, a rétünket. Leparkoltam, kiszálltam, és elindultam egy nagy levegővétel után. Lassan haladtam csak előre, mert a fák gyökerei megakadályoztak. Szerencsére nem estem el.
1 órát bolyongtam az erdőben, amikor megpillantottam, azt, amit kerestem már 3 hónapja.
Megszaporáztam a lépteim, hogy hamarabb érjek oda, de a szerencse forgandó, így elestem, a kezemből és a térdemből pedig szivárogni kezdett az éltető nedű.
-Remek! Ilyenkor jó hogy egy vámpír sincs most a közelembe.- Mondtam magamnak.
-Igazán? Ezt nem kéne elkiabálnod!- Mondta egy nagyon is ismerős hang.
Hátrafordultam és akkor szembetaláltam magam egy karmazsin vörös szempárral és ugyancsak vörös hajkoronával. Azonnal felismertem ki ő, hisz ki ne felejtené el azt a személyt, aki meg akarja ölni. Én sem felejtettem el, de azt hittem már feladta, nem akar végezni velem és elment innen Forks-ból. De tévedtem, mert itt van, a halálom napjával együtt. Ellene nincs esélyem!
-Victoria.- Leheltem.
-Látom, felismersz! Na de Bellácska hol van a te kis drága Edward-od?- Kérdezte, a név hallatán a mellkasomban lévő űr még nagyobb lett, és a fájdalomtól ordítani szerettem volna.
-El…elment!- Motyogtam, mire ő felnevetett. Hiába gonosz, a nevetése gyönyörű, bár vegyült bele egy kis gúny is.
-Itt hagyott egyedül, védtelenül?- Kérdezte és hallottam a hangján, hogy örül.
-Igen. Azt…azt mondta, nem… nem vagyok elég jó…neki!- Dadogtam össze vissza.
-Végre észhez tért! Hisz kinek is kéne egy szánalmas kis emberi lény?!- Kérdezte nevetve.
Nem mondtam semmit, csak elgondolkodtam azon, amit mondott. És igazat kell neki adnom, hisz én csak egy jelentéktelen ember vagyok, a vámpírok pedig félistenek. Minek is kellenék én Edward-nak! Az ő felülmúlhatatlan gyönyörűsége mellé nem én vagyok a megfelelő személy, hisz még csak szép sem vagyok és ráadásul esetlen is!
-Na de, Bella. Nem bájcsevegni jöttem, hanem megölni téged! És így nagyon könnyű lesz, hogy nincs itt Edward, szóval játszadozzunk egy kicsikét!- Mondta, azzal elém lépett, és megfogta a nyakam. Éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és hogy repülök. Majd éles fájdalmat a hátamban és fejemben.
Feltápászkodtam a földről, és megnéztem, minek vágódtam neki. Jól gondoltam. Egy hatalmas fa mellett feküdtem. Aztán megint éreztem, hogy eltűnik alólam a föld, és repülök, de most nem estem neki semminek, mert Victoria elkapott és belepasszírozott a talajba.
Nem láttam semmit csak homályos foltokat, a fejem lüktetett, és majd széthasadt a fájdalomtól, a végtagjaimat nem éreztem, és amit igen, azt is csak tompán, mert zsibbadt. Éreztem, ahogy a vér végig csordogál a fejemen, és lecsöppen a földre, aztán még egy csepp és még egy, majd megéreztem a szagát is, amitől felfordult a gyomrom.
Tompán érzékeltem hogy a nyakamhoz hajol, a fogai már karcolták a bőröm, de valaki leszedte rólam.
Hallottam hangokat, amiről arra következtettem, hogy harcolnak, majd csend következett, és éreztem a levegőben a füst szagát. Ezek szerint valamelyikük meghalt. És én reménykedek benne, hogy Victoria.
-Bella, hallasz engem, Bella!?- Kérdezte egy szenvedő, meggyötört hang mellőlem, amit bárhol felismernék.
-Ed…Edward?- Kérdeztem, bár a suttogás is hangosabb attól, ahogy én beszéltem most hozzá!
-Igen itt vagyok, de most azonnal elviszlek Carlisle-hoz!- Mondta, és éreztem hideg kezeit, ahogy próbál felemelni a földről.
-Ne! Ez…ez, itt…a…vég! Szer…szeretlek!- Motyogtam.
-Ne beszélj butaságokat! Nem fogsz meghalni! Nem hagyom, hogy meghalj! Szeretlek Bella, és nem hagyhatsz itt!
-Azt…azt, mondtad…hogy…nem…nem kellek…neked!- Értetlenkedtem.
-Hazudtam! Amit akkor ott az erdőben mondtam mind hazugság volt, hogy elengedj! Azt akartam, hogy boldog légy, és legyen egy normális családod! Azt hittem tudok majd nélküled élni, és hogy majd biztonságban leszel, ha én elmegyek! De tévedtem, azzal hogy elhagytalak az egész családomat tönkre tettem, és téged is! Legfőképp magamat! Kérlek Bella, én szeretlek!
-Én…én…is szeretlek! De…nekem…itt lejárt…az időm!- Mondtam, és igazam volt, mert a sötétség kezdett ellepni.
-NEM!- Ordította.- Nem hagyhatsz itt!
Éreztem márvány ajkait arcomon. Hideg, bódító leheletét, ahogy lágy csókot nyom arcomra.
-Akkor átváltoztatlak! Megteszem, csak ne hagyj itt!- Mondta, én pedig nem ellenkeztem, hisz én is olyan akarok lenni, mint ő!
Ajkai lentebb csúsztak nyakamra. Majd éreztem, ahogy fogai felhasítják bőrömet, és inni kezdi a vérem. Lassan kezdett elnyelni a sötétség, de még éreztem, hogy valami hideg végig folyik az arcomon.
Tudtam hogy az én hűn szeretett démonom könnye volt az. Az én démonomé, akiért még a halált is képes lennék megjárni, annyira szeretem!
Lassan már teljesen átadtam magam az öntudatlanságnak, és a fájdalomnak. De a fájdalommal nem törődtem, mert tudtam, és még mindig tudom, mint a főnix én is újjászületek poraimból, és boldogan élhetem szerelmemmel és családjával az örökké valóságot.